Önismeret kontra racionalitás
A strandon egy mellettünk napozó ismeretlen törölközőjén a szemem elé került Szendi Gábor: Az önértékelés csapdájában című könyve. Mivel érdekel a téma, utánanéztem az interneten, elolvastam néhány véleményt, kommentet, és vegyes érzések kerítettek a hatalmukba.
Amióta az eszemet tudom, az önértékelés mindig érdekelt, bár nyilván minden életkorban máshogyan. Kislányként azt kutattam, hogyan érezném magam legjobban a bőrömben, hogy azt mások is értékeljék, aztán nagylányként a saját stílus kialakítása érdekelt, később anyukaként szerettem volna jó feleség, anya, háziasszony lenni. Tele voltam megfelelési vággyal, és eközben vagy jól éreztem magam bőrömben, vagy nem, de próbálkoztam... :-)
Aztán 10 évvel ezelőtt elkezdtem kineziológiával foglalkozni, és elindultam egy sokkal tudatosabb úton az önismeret, önfejlesztés terén. Rengeteg könyvet elolvastam, sok tanfolyamot elvégeztem, különböző terápiákon vettem részt, de bizonyos problémáim újra és újra jelentkeztek, és nem enyhültek, hanem egy még mélyebb formában kellett megélnem azokat. Egy idő után elfogadtam, hogy ez az önismereti út ilyen, és a fejlődés során majd javul a helyzet. Közben azért néhányszor fellázadtam, hogy miért nem lehetek én inkább bakter? :-) Vagyis biztos muszáj nekem ennyi vackot feldolgoznom? Nem lehetne "civilként" a pálya mellett nyugiban nézelődni? :-) Miközben pontosan tudom, hogy az én választásom, hogy hogyan élem meg ezt az utat....
Mindezt azért írtam le, mert Szendi Gábor könyvében pontosan az önértékelés - kutatás zsákutcáit vizsgálja, a különböző személyiség típusokat, és azt, hogy ki hogyan tud ezzel megbirkózni. Az önértékelés igazi tartalmáról, a genetikai, evolúciós és társadalmi szempontokról is ír.
Ami miatt ez engem nagyon elgondolkodtatott, az az, hogy a munkám során a számmisztikai elemzéssel, életútelemzéssel nagyon sok embernek mutattam utat, hogy mi az életfeladata, mely életterület rejt magában a számára több sikert, és mely területet érdemes fejleszteni. A legtöbb esetben ez "aha" élménnyel járt, és elgondolkodtatta, komoly felismerésekre ébresztette rá a klienst. Azonban az is megfordult a fejemben, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik ezzel az információval nem tudnak mit kezdeni? Ha továbbra is terápiás kapcsolatban maradunk, akkor ezt a stresszt feloldjuk, átbeszéljük, értelmezzük, amíg a helyére nem kerül. Azok, akikkel az elemzést követően nem találkozom, vajon hogyan dolgozzák fel az információt? Bár nyilván akkor készül elemzés, ha azt kérik, mégis felmerül az után követés felelőssége, ha élnek ezzel a lehetőséggel...
A másik gondolat, ami felmerült bennem, hogy meddig érdemes elmenni az önboncolgatásban, mennyire éri meg, és mennyire fontos mindent feldolgoznunk? Valóban ennyire fontos teljes mélységében ismernünk magunkat, valóban hasznos ez az életben való boldogulásunkban? Mennyire fontos feldolgoznunk minden szociális, társadalmi, generációs, genetikai és epigenetikai aspektusunkat? Szakemberként nyilván nálam erősen fókuszban van ez a téma, de felmerül a kérdés, hol van ennek az egészséges határa, ahol a józan ész megálljt parancsol? Meddig kell elemeznünk és megértenünk magunkat, és mikor van itt az ideje pusztán a cselekvésnek?
Szendi Gábor könyvében mutat egyfajta kiutat, de meggyőződésem, hogy mindenkinek a saját kiútját kell megtalálnia. Kineziológusként igyekszem ehhez segítséget nyújtani mindenki számára egyedi módon, és természetesen eközben magamnak is meg kell találnom a saját megoldásaimat. Az a legfőbb cél, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, és ennek millió módja van, lélekteraputaként, vagy bakterként, egyre megy.... :-) :-) :-)
Kíváncsi vagyok mit gondoltok erről, szép hétvégét! :-)